|
Rilai Szent János élete
Szent Evtimi bolgár patriarcha 2010.01.18. 18:08
Rilai Szent János, a híres remete és csodatévő szent (+946), Szent Cirill és Metód mellett a Bolgár Egyház egyik legfőbb nemzeti szentjének tekinthető. Nagyságát és jelentőségét nálunk talán Szent Istvánhoz vagy Szent Gellért püspökhöz lehet hasonlítani. Nemcsak a bolgár szerzetesség atyja, hanem kiváló lelkiatya, és csodatévő is, akinek leginkább talán az alázatosságát és az egyszerűségét csodálhatjuk. Érdemes tehát megismerkednünk életrajzával, melyet Szent Evtimi, tirnovói patriarcha írt le.
Rilai Szent János élete
Joggal érne minket szemrehányás, ha megfeledkeznénk az áldott János életéről, és elmulasztanánk bemutatni az ő igaz életét az erények lelkes kedvelőinek. Ez az életrajz ösztönzésül szolgál majd mindazoknak, akik követni és utánozni akarják e lelki nagyság életét, és nagy áldás lesz még azoknak is, akik csak véletlenül olvassák.
Reméljük, hogy e szentéletű atyának az élete bátorságot fog adni olvasóinak, és ezen istenszerető embereket nagyobb vallásosságra fogja vezetni. Ezért, azon kísérletünk ellenére is, hogy - amennyire csak lehetséges - élvezetesen adjuk elő ezt az életrajzot, bocsánatot és türelmet kérünk az olvasótól, ha valamit is ügyetlenül és nem művészi módon írtunk le szentünkről.
Most, hogy elkezdjük elbeszélésünket, hívjuk segítségül a szent áldását, aki maga is oly bőségesen meg volt áldva Istentől, hogy nem tévedünk tudatlanságunk folytán, és így nem fosztjuk meg olvasóinkat a nagyobb áldástól.
Az áldott János szülei istenfélő bolgárok voltak, akik a Szárdika* város határain belül fekvő Szkrino faluban születtek és nevelkedtek. Mialatt ők vallásosan és irgalmas szeretetben éltek, két gyermekük született, az egyik volt János. Ő mindenben engedelmeskedett szüleinek, nagy tiszteletet mutatott feléjük, folytonosan Isten félelmében élt, szerette az Egyházat, figyelmesen hallgatta az isteni Írásokat, és kedvében járt az Úrnak böjttel és imádsággal. Teljesen magával ragadta Isten szeretete; mint egy igazi szeráf, lelke lángolt az Úrban, és „százszoros gyümölcsöt hozott”, mint a vízforrások mellé ültetett fa.
Hosszú idő telt el szülei halála után, amikor néhány féltékeny és lusta ember megvádolta őt, hogy teljességgel alkalmatlan a világi életre. A háborgatásokba belefáradva János elhatározta, hogy összes tulajdonát a szegényeknek adja, hiszen „adjátok meg a császárnak, ami a császáré”, úgyhogy nem lehetett megakadályozni abban sem, hogy „adjátok meg Istennek, ami az Istené”. És Isten, „aki előhívta a világosságot a sötétségből, hogy felragyogjon”, és aki megparancsolta Ábrahámnak, hogy „vonulj ki földedről, és rokonságod köréből, és menj arra a földre, amelyet majd mutatok neked”, megjelent Jánosnak álmában, elmondva ugyanezeket a szavakat, és megmutatva azt a helyet, ahol János majd megörvendezteti Őt. Felébredve eltöprengett az álom jelentésén, és szíve buzgósággal lángolt „mint a szarvas a források vize felé.” Mint egy másik Dávid, felfegyverezte magát a lelki Góliát ellen, és véve három követ - a hitet, a reményt és a szeretetet - felöltötte az igazságosság páncélját, feje köré pedig isteni védelem gyanánt az üdvösség sisakját. Belépett a Szkrino közelében lévő Szent Demeter monostorba, ahol szerzetessé nyírták, hajával együtt levágva róla minden szenvedélyt és testi kívánságot. Itt oktatást is nyert, megtanult írni és olvasni, és lelkileg növekedett a Szent Evangélium tanulmányozása által.
Miután bevezetést nyert az aszkézisbe, mindazt, ami földies, a földre és e világ urára hagyva, csupán egy bőrruhát vitt magával, és arra a hegyre ment, amelyet Isten mutatott neki. Itt faágakból egy kis kunyhót épített, testét pedig böjtöléssel és virrasztással zabolázta meg, úgyhogy együtt énekelhette Dáviddal: „Siettem, hogy a pusztaságban telepedhessek le, és vártam az Istent, aki megszabadított engem a szélvésztől és a vihartól.” Kezeit harag és kételkedés nélkül emelte fel az imádság idején. Eledele semmi más nem volt, mint gyógynövények és fű, amiket a természet növeszt az állatoknak, és ezért kiálthatott fel így: „Olyan voltam Előtted, mint a vadon élő állatok, mégis én folytonosan Veled vagyok.” Csak napnyugta után evett egy kevés gyógynövényt, de még csak nem is annyit, hogy éhségét teljesen csillapíthassa, és csak szomjának hűsítésére ivott elegendő vizet, amelyet a hegyi patakokból merített.
Ki lenne képes elbeszélni azokat a tetteket, amiket szentünk akkoriban véghez vitt? Ki tudná megszámlálni az ő könnyeit vagy pontosan számot adni egész-éjjeles virrasztásairól és térdeléseiről? Gyakran jelentek meg neki démonok vadállatok képét felvéve, hogy megrémítsék, és onnan elkergessék. Ám ő hajthatatlan maradt, megingathatatlan hős az alattomos démonok támadó hullámaival szemben, vagy még inkább egy gyémánt, amelyen még az összetört vas sem képes sebet ejteni.
Hosszú idő telt el, mielőtt János úgy döntött, hogy másik helyre költözik. Talált egy sötét, ismeretlen barlangot, és abban telepedett le. Ott megsokszorozta (jó) tetteit, és fellángolt benne a vágyódás az Isten szolgálatára. Mint egy méhecske, összegyűjtötte a mézet szívének bensejébe.
Miközben életét ebben az életállapotban töltötte, testvérének a fia, Lukács titokban elhagyta apját és anyját, eljött ebbe a vadonba, ahol a szent férfiú élt, és nagy erőfeszítések árán sikerült őt megtalálnia. Szent János már messziről megpillantotta a fiút, de először azt gondolta, hogy csak káprázat az, ezért imádkozott. Amint közelebb ért, Lukács arcra borult, és áldást kért Jánostól. A szent akkor meggyőződött, hogy hússal és vérrel áll szemben, nem pedig árnyképpel. Megáldotta Lukácsot, és megkérdezte tőle, hogy miért jött. Lukács mindent elmondott magáról, a szent pedig rögtön befogadta őt. Lukáccsal együtt, annyi embert látva maga körül, mint a Libanon cédrusai, hálaadó imádságot ajánlott fel Istennek, és azt ismételgette, ami meg van írva a Zsoltárokban: „Az ártatlanok és az igazak hozzám ragaszkodtak.” Lukács pedig ott élt vele a pusztaságban, mint egy fiatal bárány, akit az igaz Pásztor legeltet; mint Ábel és Izsák, és mindenben az Előhírnök Keresztelő Jánost utánozta, aki gyermekkora óta a pusztában nevelkedett.
Ám Sátán, a sötétség gőgös örököse, az erőszakos ellenség, nem mutatott türelmet János cselekedetei és erényes élete iránt. Eltelve féltékenységgel, igazságtalanságot eszelt ki, és elhintette a törvénytelenséget. Lukács apjának egy ismerőse felkereste a bánkódó apát, megrémítette a fiúval kapcsolatban, és Sátántól késztetve ezt mondta neki: „A testvéred, János megfosztott téged öregséged támaszától és házad örökösétől. Éjszaka jött ide, elvitte a fiadat, és az még most is nála van. Ha meg nem mented a fiadat, vadállatok eledele lesz belőle. Jöjj, és megmutatom neked azt a helyet, s akkor elmehetsz hazahozni a fiadat.” Amikor Lukács apja ezt meghallotta, eltelt gyűlölettel, amit – mint az indulatosság felhőjét - ruhaként öltött magára. Haragra gyulladt, és vádakkal illette ártatlan testvérét. Sátán lángra lobbantotta az ő haragját, és arra ösztönözte, hogy bántalmazza Szent Jánost.
Amikor ezek a férfiak a hely közelében voltak, az ismerős – az ördögtől vezérelve – már messziről megmutatta az apának János barlangját, majd azonnal eltávozott. (János) testvére tovább haladt, és megtalálta a szent férfiút. Szemrehányásokkal illette, romlott vénembernek és árulónak nevezte, aki teljesen alkalmatlan a földi életre. Egy nehéz furkósbottal és kövekkel megpróbálta Jánost megölni. Ám mit tett János? Mint az ő szelíd Uralkodója, ő is úgy állt ott, nem szólva semmit, elméjében pedig ezt ismételgette: „Én pedig olyan voltam, mint a süket, aki nem hall, és mint a néma, aki nem nyitotta meg száját.” Az apa felbőszülve ragadta meg a fiút, és elvitte őt Isten hegyéről; Isten szent hegyéről, ahol Isten megengedte, hogy ő éljen, és elindult, hogy visszavigye (fiát) a világba. Az áldott férfiú látva és megértve Sátán alattomosságát, eltelt szomorúsággal és könnyekkel, majd térdre borulva így imádkozott: „Uram, Te mondottad: »Hívjatok segítségül Engem a szomorúság napján, és Én megmentelek titeket«; szabadíts meg most engem is, óh Mennyei Király! Tekints reám együttérzéssel és távolítsd el szívem szomorúságát! Mutasd meg nékem a te irgalmasságod jelét, mert Te áldott vagy mindörökkön örökké. Ámen.”
Imádsága után is János vigasztalan maradt, mivel megfosztották Lukácstól, és attól félt, hogy a fiú majd beleesik e világ csapdáiba. De mit cselekedett Isten, aki megparancsolta, hogy a gyermekeket engedjék Hozzá jönni? Itt is Ő beszélt a fiú apjához, de nem szavak, hanem tettek által: „Engedd Hozzám jönni a gyermeket, és ne akadályozd meg őt, mert ilyeneké a Mennyek Országa.” Miközben pedig ezek az úton haladtak, egy kígyó megmarta a fiút, aki rögtön meghalt fájdalom nélkül. Az apa összezavarodott, hogy mit is tegyen. Visszatért a szenthez, és megszégyenülve, mély szomorúsággal mesélte el, hogy mi történt az úton. János azt mondta neki, hogy temesse el a fiút, és térjen vissza otthonába. Az követte János utasításait, a szent férfiú pedig dicsőítette Istent, azért ami történt.
János tizenkét évig élt a barlangban mindenféle fizikai eszközt nélkülözve, miközben munkái és megpróbáltatásai növekedtek. Az ördög figyelte, és folytonosan támadta, néha csüggedéssel sújtva le őt, máskor lustasággal, számos más alkalommal pedig félelemmel és látomásokkal. Ám az ő tündöklő lelkét nem tudták hatalmukba keríteni Sátán cselszövései. János állandóan ezt énekelte: „Körülvettek engem, mint egy darázsfészek; elfojtottad őket, mint a fáklya tüzét; az Úr nevéért álltam ellen nékik.”
Egy nap az ördög sugallatára útonállók támadtak a szentre, akik irgalmatlanul megverték, földre teperték, elvonszolták, (majd) elzavarták és megtiltották neki, hogy azon a helyen maradjon. Ekkor is az Úrnak ajánlotta önmagát, aki ezt mondotta: „Amikor üldöznek titeket egy városban, meneküljetek egy másikba.” Ha nem is városról városra, de erdőről erdőre haladt Szent János, és talált a messzeségben egy másik helyet, ahol is letelepedett egy hatalmas tölgyfa belsejében követve a hajdani Ábrahám példáját. De amíg Ábrahám Mamré tölgyese alatt örvendezve látta vendégül a Szent Háromságot, és békességben küldte el Őket, addig a szent férfiú, János továbbra is kitartott a munkában, lángra lobbantva szívében az (egyre) növekvő szerelmet Isten iránt, aki benne lakozik, és aki Maga a Háromság. És mit cselekedett Isten, aki mindent az ember javára fordít? A pusztaságban mannát hullajtott Izrael népének és „kiváló javakkal csillapította éhségüket”; itt pedig ugyanazt tette: elrendelte, hogy a föld eledel gyanánt csicseriborsót növesszen a szentnek. Ezekkel enyhítette János az éhségét, miközben könnyei hullottak, mint feltörő források megöntözve lelkének barázdáit, és erényességének gyümölcsöket termő ágai tovább virágzottak.
Ám Isten, aki megpancsolta, hogy világosság támadjon a sötétségből, és aki világosságra hozza a sötétség titkait, nem akarta, hogy a hegyre épült város továbbra is elrejtve maradjon, hanem kegyelme által úgy akarta, hogy ismertté legyen János erényes (élete). Pásztorok legeltették nyájaikat a közelben, amint amazok (is tették) Krisztus születésekor. Miközben a bárányok csendben legelésztek, egyszer csak mindegyik elkezdett lefelé rohanni, de nem a megszokott útvonalon, hanem elhagyott, meredek, járhatatlan helyeken, amíg el nem érték a szent lakóhelyét. A pásztorok utánuk futottak, de elámultak azon, hogy nem tudták őket megállítani. Amikor végre utolérték a juhokat, és megérkeztek János pusztai menedékéhez, ezt kérdezték a szenttől: „Ki vagy te? Hová valósi vagy? Hogy kerültél ide? Mi módon élsz itt?” Ő pedig ezt válaszolta nekik: „Az apostol szerint a mi életünk a mennyben van, ahonnan az Üdvözítőt várjuk. Szülőföldem az Új Jeruzsálem, az Isten Városa. Azt az országot, ahol születtem és azt a várost, ahol nevelkedtem, nem szükséges tudnotok. De ha már itt vagytok, hadd kínáljalak meg benneteket a puszta ételével.” Akkor megengedte, hogy szedjenek a csicseriborsóból, amely ott termett, azok pedig ettek (belőle) szívük megelégedésére.
Miután a pásztorok eltávoztak, egyikük – a szent áldása nélkül – titokban kihúzott néhány növényt az útra, és boldogan rohant barátai után. Utolérve őket felfedte tettét. Azok kivették a növényt a kezeiből, és szétnyitva a (borsók) hüvelyét, üresen találták azokat. Eltelve bűntudattal, visszasiettek a szent férfiúhoz, megvallották neki, hogy mit cselekedtek és kérték a bocsánatát. Ő megbocsátott nekik és ezt mondta: „A mindenható Istené a jóság kegyelme, gyermekeim, aki megengedte, hogy a csicseriborsók itt nőhessenek, mi pedig itt megehessük azokat.” A pásztorok megdöbbenten távoztak dicsérve és dicsőítve Istent mindazokért, amiket láttak és hallottak, és a szent hírét elterjesztették szerte a környező falvakban.
Néhány krisztusszerető ember el akart menni a szent férfiúhoz, hogy áldását kérjék. Egy férfi, akit nagyon gyötört a tisztátalan lélek, látva ezeket (az embereket), hogy oda mennek, elindult velük, mert meg akart szabadulni betegségétől. Amikor már csak egy kis távolságra voltak a szenttől, a tisztátalan lélek megrázta a meggyötört férfit, aki földre esett, majd ide-oda hánykolódott és ezt kiáltotta, „Tűzben égek, és nem vagyok képes járni.” Akkor a többiek megkötözték, és erővel vonszolták. Odaérkezvén a szent lakóhelyéhez, térdre estek, és áldásért könyörögtek. János megáldotta őket, majd megkérdezte tőlük, hogy miért jöttek hozzá. Azok beszéltek neki önmagukról és a megszállott emberről. Szent János egyáltalán nem bízott saját magában, ám bízott Istenben, „aki életre kelti a halottakat, és parancsot ad a nem-létező dolgoknak, hogy azok legyenek”. Így ezt mondta: „Ez a feladat nem nekem való, gyermekeim, mert egyedül Isten tudja kiűzni a démonokat. Én pedig ugyanolyan ember vagyok, mint ti, és ugyanolyan gyarlósággal vagyok terhelve.” Épp ezért azt mondom, amit az Úr szava parancsol: „Ha meg is cselekedtétek volna mindazt, ami nektek parancsolva van, ennyit mondjatok: haszontalan szolgák vagyunk.”
Ám azok tovább ostromolták kéréseikkel, hogy gyógyítsa meg a meggyötört férfit. Látva azonban, hogy mennyire állhatatosak, és nem állnak el szándékuktól, János a földre borult, könnyeivel öntözte azt, és felsóhajtván szíve mélyéből így szólt: „Isten, akit mi a Szent Háromságban imádunk, aki minden látható és láthatatlan (dolgot) teremtett, akit fél minden ember, és akinek ítéletétől remeg mindenki, irgalmazz a Te teremtményednek, óh Uram. Ne a mi igazságosságunk miatt, hanem a Te jóságod és bőkezűséged miatt ne engedd, hogy ez az ember tovább szenvedjen. Nem vagyok méltó arra, jó Uram, hogy kiejtsem a Te szeplőtelen nevedet az én tisztátalan és bemocskolt ajkaimmal; mindazonáltal én Téged hívlak segítségül, és a Te jóságodban bízom. Hiszen Te Magad ígérted meg szolgáid, a próféták szája által mondott ígéreteddel, hogy »nem találod örömödet a bűnös halálában«; ezért mi mindnyájan letérdelünk Előtted, és imádkozunk: hallgass meg minket szent egedből, mert Te áldott vagy mindörökké. Ámen.”
Amint befejezte imádságát, a démon azonnal elhagyta a férfit, aki visszanyerve egészségét dicsőítette és dicsérte Istent. Amikor kísérői ezt látták, elteltek istenfélelemmel. A szent iránti szeretetük és tiszteletük egyre növekedett, és könyörögtek, hogy engedje meg nekik azt, hogy vele maradjanak, de ő ezt elutasította. Miután tanította őket, lecsillapította éhségüket csicseriborsóval, és arra utasította őket, hogy térjenek vissza otthonaikba, megtiltva nekik azt, hogy valaha is visszajöjjenek hozzá. Azok hazatértek útitársukkal, azzal a férfival, aki megszabadult korábbi őrültségéből.
Szent János tizenhat éven keresztül élt magányosan, ám lelki küzdelmeinek és szentségének híre elterjedt a környékbeli emberek között. Az alázatos János - félve, hogy az emberek dicsérni fogják őt -, eltávozott onnan egy távoli ismeretlen helyre. Hitében állhatatos maradt, és Isten akaratát keresve, így énekelt: „Én jól vagyok, amikor az Isten felé elkötelezem magam, és az Úrba helyezem bizalmamat és reménységemet.” Azután talált egy nagyon magas sziklát, és felmászott rá, miként a régi időben Mózes felment a Sínai hegyre, a felhőktől beárnyékozott sötétségbe, hogy találkozzon Istennel. Amint Mózes, úgy János is Isten által írott törvényeket kapott, de nem kőtáblákra, hanem szívének hústábláira (írta fel azokat), a sziklát pedig könnyeivel öntözte meg. Egész-éjjeles virrasztásai folyamán Istennel beszélgetett. Mint egy angyal elviselte az éjszakai földi hideget, és a nappali forróságot. A láthatatlan Szem, amely figyelte hősies türelmét, láthatatlanul felruházta őt erővel a kitartáshoz.
Ám az ördög, aki iszonyodik a jóságtól, immár nem mutatott türelmet Szent János hősiessége felé. Egy légió démont vett maga mellé, és könyörtelenül támadták a szentet: ütötték, korbácsolták, vonszolták, ledobták a szikláról, majd ott hagyták, mivel azt vélték, hogy meghalt. A hősies János elég hosszú időn át feküdt ott. Visszanyerve öntudatát, nyögdécselések közepette, kimerülten és elszomorodva ezt mondta magában: „Miért vagy így letörve én lelkem, és miért vagy nyugtalan énbennem? Reménykedj Istenben, mert én Őt dicsérem, az én Üdvözítőmet és Istenemet!” Akkor felkelt, ismét felmászott a sziklára, és újra visszatért korábbi életszabályához, hiszen az Úrnál keresett menedéket. Ő pedig, aki letekint a földre, és megrendíti azt, irgalmas szemmel nézett az Ő igaz szolgájára, és megparancsolta angyalainak, hogy minden nap ennivalót vigyenek Jánosnak. Így általa is beteljesedett az Írás: „mennyből származó kenyeret ettek az emberek.”
A szent hírneve folyamatosan terjedt. Akkoriban az istenfélő Péter király tartotta kezében a Bolgár Királyság jogarát. Amikor a király Szárdika városába jött, és hallott a szentről, látni kívánta. Elküldött kilenc tapasztalt vadászt, és megparancsolta nekik, hogy vissza ne térjenek, amíg meg nem találják Jánost. A király parancsa miatt azok elsiettek a rilai hegyekbe, ahol sok napon át kutattak, de nem találtak semmit. Habár éhesek, fáradtak és összezavarodottak voltak, nem mertek visszatérni a királyhoz, de nem is tudták éhesen körbebarangolni a hegyi pusztaságot. Mivel félelmük nagyobb volt az éhségüknél, ezért folytatták a keresést.
Nem sokkal később a vadászok felfedezték a helyet, ahol a szent lakott, és rátalálva, kérték az áldását, amit meg is kaptak. János megkérdezte tőlük, hogy miért jöttek, azok pedig elmondták neki. Lelki szemeivel a szent felismerte, hogy az utóbbi öt nap alatt semmit sem ettek, ezért megkínálta őket egy kis kenyércipóval, amellyel teljesen csillapították éhségüket. Aki pedig öt kenyércipóból megetette az ötezer embert, az most is lecsillapította a kilenc férfi éhségét egy kis cipóval. És amint akkor olyan sok maradékot szedtek össze, úgy most ennek a kenyércipónak a fele maradt meg. A vadászok elámultak, mivel először azt gondolták, hogy egy cipó nem lesz elegendő, és mégis a kenyér fele megmaradt.
Amikor visszaérkeztek, mindent jelentettek a királynak, aki buzgóságában és örömében annyira tűzbe jött, hogy sietve, mint „a források vize után sóvárgó szarvasgím”, maga mellé vette legközelebbi embereit, és gyorsan elindult a hegy felé. Ám amikor a Rila folyóhoz értek, egy nagyon magas és megközelíthetetlen sziklával találták szembe magukat. Mivel nem tudtak rajta áthaladni, visszafordultak. Azután egy másik magas hegyre másztak fel, amit az ott lakók Knisavának hívnak. A vadászok onnan mutatták meg a hegyet és a sziklát, ahol a tiszteletreméltó férfiú él. A király nem juthatott el arra helyre, mivel meredek és félelmetes volt, de legbizalmasabb emberei közül elküldött kettőt, hogy könyörögjenek a szentnek: jöjjön el hozzá, hogy ő személyesen találkozhasson Jánossal, és elnyerje az áldását. A fiatal emberek, engedelmeskedve a király parancsának gyorsan elmentek a szenthez, és feltárták előtte uruk kérését. János azt válaszolta, hogy nem teljesítheti a király kérését. „Mindazonáltal gyermekeim, mondjátok meg a királynak: Erőfeszítésed és bátorságod az Úrnak tett felajánlások, amelyeket Ő elfogad, mint a jó illatú tömjént. Mégis hagyd el ezt a helyet, mivel meredek, nehogy te és útitársaid (kárt) szenvedjetek. Mostan nem láthatod Isten alázatos szolgáját, de később feltétlenül találkozni fogunk, és elmondhatatlan örömet fogunk érezni, ha továbbra is a »bűnbánat értékes gyümölcseit« teremjük. De most állítsd fel sátradat a hegy tetején, hogy láthassam azt, én pedig tüzet gyújtok, hogy te megláthasd a füstöt; ezt parancsolta Isten: csak így láthatjuk meg egymást.” A szentéletű atya meggyújtotta a tüzet, mint egy oszlopot az ég felé. Péter király látta a füstöt, a szent férfiú pedig látta a király sátorát; mindketten dicsőítették Istent, és meghajoltak egymás felé.
A király eltávozott, de szomorú volt, mint az olyan ember, aki nagy veszteséget szenvedett el. A palotába való visszaérkezésekor nagy összeg aranyat, valamint különféle, szerzetesekhez illő ételeket küldött Jánosnak a következő levél kíséretében: „Péter király a tiszteletreméltó remetének, Jánosnak: „Hallottam lelked istenszerető természetéről, arról, hogy a hegyi pusztaságban telepedtél le, (hallottam) test nélküli, angyali életedről, és arról, hogy elhagytad a világot. Nagyon vágytam arra, hogy személyesen is találkozzak veled, és gyönyörűséget nyerjek mézédes szavaid által. Azt gondoltam, hogy nagy hasznomra lehet, ha megláthatom arcodat. A boldogságra, az üres dicsőségre, és az élvezetekre való vágyakozásunk miatt (ugyanis) mi folyamatosan sodródunk a hiábavaló élet tengerén; de én fel akartam emelni szemeimet a te bűntelen és szavak nélküli életedre. Lelki szemeim el vannak homályosodva a földi csapásoktól és lázadásoktól. Ám mint egy mély álomból felébredve, látni kívántalak téged. Mivel én, a nyomorult ember, meg vagyok fosztva ettől a kegyelemtől bűneim sokasága miatt, most leborulok előtted, és könyörgök hozzád, hogy küldj nekem vigasztaló levelet, amely enyhítheti égető szomorúságomat. Hiszen te ismered a világban lévő viharokat, és a lázadás felhőit, amelyek nyugtalanná teszik a királyok szívét.”
Az áldott János elfogadta az ételt, hogy letörje büszkeségét, de nem fogadta el az aranyat. A király kérésére ezt válaszolta: „A szegény János a Bolgár Birodalom tiszteletreméltó uralkodójának, Péter királynak: Ha mindenestől elfogadnám ajándékaidat, nem lenne hozzám illő. De hited és az irányomban tanúsított buzgóságod miatt az ételt elfogadom. Az aranyat viszont vissza kell hozzád küldenem, mivel az nagy veszélyt jelent egy szerzetes számára, főleg az olyannak, aki egyedül él megközelíthetetlen helyeken a pusztaságban. Miért lenne szüksége annak aranyra, akinek elegendő, ha kenyeret eszik, bár nem a jóllakásig, és csupán vízből (iszik), hogy megnedvesítse kiszáradt nyelvét. Számunkra »Krisztus az élet, és a halál nyereség«. A te életállapotodban az arany persze szükséges. De még neked sem szabad, aki diadémmal vagy felékesítve, gyönyörködnöd az aranyban, mert megmondatott: »ha árad is a gazdagság, ne tegyétek rá a szíveteket«. Annak ellenére, hogy meg van írva: »a gazdagság illik a királyi méltósághoz«, azt fegyverekre és a hadseregre kell felhasználni, nem pedig saját gyönyörűségére, de mindenek előtt a nyomorultak és a szegények, a ruhátlanok és az otthontalanok (megsegítésére). Ennél fogva, ha örökölni akarod a Mennyek Országát, legyél bőkezű, amint Mennyei Atyánk is bőkezű. Menekülj az igazságtalanságtól és a fosztogatástól. Legyél szelíd, nyugodt és (másoknak) elérhető, szemeid pedig mindenki felé legyenek nyitva. Irgalmasságod olaja áradjon mindenkire, de a bal kezed ne tudja, hogy mit cselekszik a jobb! A szegények legyenek boldogok, amikor elhagyják palotádat! Hercegeid dicséretet hangoztassanak ajkaikon! Bíbor ruhád ragyogjon az erények világosságától! Sóhajtásaid és könnyeid legyenek sarjadékaid! A halálra való emlékezés legyen mindig elmédben! Gondolataid szüntelenül az (Isten) Országa utáni vágyódásra összpontosuljanak! Borulj le a te anyád, az Egyház lábaihoz! Sietve térdelj le és hajolj meg azok előtt, akik vezetik azt, hogy amikor a királyok Királya és az uralkodók Ura látja igyekezetedet, megadja majd neked azt a jutalmat, amelyet »szem nem látott, fül nem halott, sem az emberi értelem föl nem fogott – amit Isten azoknak készített, akik Őt szeretik«”. A király elolvasta az üzenetet, és a szent szavait a legnagyobb tiszteletben tartotta. Szeretettel megcsókolván az üzenetet, szíve közelében helyezte el, mint egy drága kincset. Gyakran elolvasta, mivel segített neki eligazodni a világ zűrzavara által okozott lelki sötétségben.
Az áldott János hét év és négy hónapig élt azon a helyen. Sokan csodálták tiszta életét, és szerettek volna vele együtt lakni. Ezek templomot építettek a közeli barlangban, monostort alapítottak, a szent férfiú pedig vezetőjük és pásztoruk lett. János nyájának jó pásztora volt, sokakat elvezetett az Úr Jézus Krisztushoz, nagyszerű és dicsőséges csodákat vitt véghez.
Az Úrhoz való átköltözésének közeledtét érezvén, önmagát (teljesen) az imádságnak szentelte. Gyakran sírt a földön való térdelések közepette így szólva: „Mindenható Isten, könyörületes Uram, fogadd el a Te bűnös és méltatlan szolgádat, és kegyelmed által számíts engem választottaid közé, habár semmi jót nem cselekedtem a földön. Ezért könyörgök Hozzád: küldd el jó angyalodat, hogy a tőrbeejtő lelkek ne tudják megakadályozni az én felemelkedésemet.” János (azután) összehívta tanítványait, sok dologra tanította őket, és megparancsolta nekik, hogy állhatatosan őrizzék meg tanításait. „Halálom után ne gyászoljatok vigasztalhatatlanul, mert én nem hagylak el titeket, hanem láthatatlanul veletek leszek.” Utasította őket, hogy a böjtölésben legyenek szorgalmasok, mindannyiukat egyesével megcsókolta, majd részesült az Áldozásban*. Azután lefeküdt a földre, kezeit felemelte az ég felé, és így szólván: „Uram, a Te kezeidbe helyezem az én lelkemet”, átadta lelkét Istennek. Az Isten Ige megtestesülése utáni 946-ik évben, augusztus 18-án, hetven éves korában hunyt el, a bizánci császár, Konstantin Bagrianorodni**, Bölcs Leó császár fiának uralma idején.
Tanítványai könnyeikkel öntözték János lábait, szent ereklyéit halotti lepelbe takarták, koporsóba helyezték azokat, és eltemették egy régi szkiti*** közelében, amely másfél óra járásnyira van északkeletre a jelenlegi Rilai monostortól. Az emberek mindenfelé hamar értesültek a szent férfiú haláláról, és a sírjához sereglettek. János teste, változást nem szenvedve, úgy nézett ki, mintha aludna, és leírhatatlanul jó illatot árasztott. A betegek imádkoztak, könyörögtek a gyógyulásért, és örvendeztek, amikor megszabadultak betegségeiktől.
Negyven nappal a halála után a szent megjelent álmában legidősebb tanítványának és megparancsolta neki, hogy testét a földbe temessék el. Amikor a tanítvány felébredt, teljesítette a szent rendelkezését. Attól az időtől kezdve a sír csodák forrása lett azok számára, akik oda hittel közeledtek.
Nem sokkal később megmagyarázhatatlan módon kellemes illat kezdett áradni a szent sírjából. János újra megjelent tanítványainak álmukban, és elrendelte, hogy ereklyéit vigyék át Szárdika városába. Azután a tanítványok kinyitották a koporsót, és látták, hogy a test teljességgel romlatlan, nem érintette meg az enyészet, és kellemes jó illatot árasztott.
A 980. év környékén miután elvégezték az isteni szolgálatokat, az áldott ereklyéket tisztelettel átvitték Szárdika városába, és elhelyezték a Szent Lukács evangélista templomban.
Később egy istenfélő ember, aki a Pirin hegységből származott, név szerint Grudasz épített templomot a szent tiszteletére; az ereklyéket ide hozták át, a rendkívüli és fölöttébb dicsőséges csodák, pedig folytatódtak. Abban az időben, amikor az egész bolgár állam bizánci uralom alá került Szárdika városának a kormányzója a születésére nézve görög Georgiosz Szkilica volt. Ő írta meg a szent férfiú életrajzát, amelyben azt állította, hogy az áldott ereklyékből fakadó víz gyógyította meg őt egy elviselhetetlen betegségből, amely nagyon kiszívta az erejét. A bizánci császár, Manuil Komninosz is betegségben szenvedett, amely elszorította az ínjait, és meggyötörte őt, úgyhogy még éjjel sem tudott aludni. Amikor ő a szent ereklyéi előtti mécsesből való olajat öntött a fájó testrészre, teljesen felgyógyult.
Andronikosz Komninosz bizánci császár uralma idején a magyar seregek - III. Béla király vezetésével – Szárdikáig leigázták a bolgár földet, amely még mindig görög uralom alatt volt. A magyarok ellopták a szent ereklyéit, és azokat szülőföldjükre vitték. Mivel Béla király hallott a szent csodáiról, megparancsolta, hogy a szent ereklyéket vigyék Esztergom* városába. Ott az ereklyék számos csodát műveltek, meggyógyítva az embereket bajaikból és betegségeikből. Ezek a csodák ismeretesek lettek mindenütt abban az országban, az emberek pedig jöttek a gyógyulásért.
Ám az ördög, aki utál minden jó cselekedetet, és nem tudta elviselni Isten szeretett (szolgájának) megdicsőülését, a város püspökének szívét eltöltötte hitetlenséggel. Ez a püspök visszautasította a szent ereklyéinek tiszteletét, és nem engedte meg másoknak sem, hogy azt tisztelhessék, így szólva: „Én ismerek minden szentet, de ezt az embert nem találom közöttük!” Ám az igazságos Isten azonnal megbilincselte nyelvét, úgyhogy nem tudott beszélni; ehelyett hadonászott a kezével, és néma maradt, amint történt annak idején Zakariás főpappal is. Amikor a püspök végre megértette, hogy azért szenved, mert visszautasította Isten választottját, gyorsan odament a szent sírjához, és ott töredelmes szívvel hullatta a bűnbánat könnyeit. Akkor az igaz János, az együttérző Krisztushoz való hasonlósága folytán hamar meghallgatta kérését, és a nyelve megoldódott. Azok, akik tanúi voltak, és hallották ezt a csodát, elteltek örömmel, és megerősödtek a hitben, mivel szeretetük és tiszteletük a szent iránt növekedett. Magyar földön János még (ennél is) több csodát cselekedett.
Amikor a király meghallotta, hogy mi történt, eltelt félelemmel. Arannyal és ezüsttel díszítette fel a szent koporsóját tisztelve az ereklyéket, és az 1187. évben nagy megbecsülés közepette visszaküldte Szárdikába, és azokat ismét a szent templomában helyezte el.
Az istenfélő bolgár király, Aszen uralma idején, - aki a keresztségben a János nevet kapta -, Isten szeretetteljes jóindulata folytán újra felállította a bolgár államot, és ismét feltámasztotta a Bolgár Egyházat, amely a bizánci erők uralma idején parlagon feküdt. E király alatt Bulgária zászlaja még egyszer felemelkedett; a bolgár városok újra felépültek; a romokban lévő védelmi rendszert ismét megerősítették. Majd Aszen király fegyvereit a görög királyság ellen fordította, és meghódította a környező országokat, városokat és falvakat. Még Szárdikában sem akadályozta őt senki hadjárata során, és sikeresen meghódította a várost.
Hallomást szerezve Isten kedves szentjének dicsőségéről, a király maga ment el a templomba, ahol a szent teste nyugodott, meghajolt előtte, és tisztelte az ereklyéket. Felismerve, hogy nagy értékű gyöngyöt talált, a következő ajánlatot tette Vaszili patriarcha őszentségének, aki Veliko Tirnovóban** élt: „Isten legtiszteltebb főpapjának, őkirályi fensége lelkiatyjának: Isten akaratából, amikor a város határaihoz értem, és beléptem Szárdikába, megtaláltam Szent János atya tiszteletreméltó ereklyéit, aki a rilai pusztaság lakója volt, és aki számos gyógyító csodát vitt végbe. Én magamon kívül voltam az örömtől. Ezen okból arra kérlek téged, hogy jöjj ide egész papságoddal együtt, hogy illő tisztelettel magad gondoskodhass a mi legtiszteltebb atyánk szent ereklyéinek átszállításáról dicsőséges fővárosunkba, Veliko Tirnovóba az egész nép óhajára és istenfélő királyságunk helyeslésére.
Miután megkapta a király levelét a patriarcha összehívta papságát, és elmondta nekik a király ajánlatát. Egyhangúlag, Istennek hálát adva folytatták a király kérésének véghezvitelét. Az istenfélő Aszen király körültekintően szervezett meg mindent, ami szükséges a szent ereklyék átviteléhez, a felelősséget átadta a patriarchának, és rendelkezése értelmében ott hagyta háromszáz kiváló katonáját. Ő maga sietősen visszatért fővárosába, Veliko Tirnovóba, és azon a helyen, amit Trapezicának neveznek elkezdett építeni egy templomot, amelynek a szent nevét kellett viselnie. A patriarcha, a klérus egész kíséretével, Joaniki apáttal, és a szent által alapított monostor szerzeteseivel együtt, átvitte a szent áldott ereklyéit Veliko Tirnovóba. Amikor a király értesült a patriarcha közeledtéről, eljött egész tanácsadó testületével együtt, hogy találkozzon vele Kraszetecnél. Az ereklyék ott voltak hét napig, amíg a templom épületet be nem fejezték. Az 1195. évben, miután nagy tisztelettel felszentelték a templomot (a fővárosban), elhelyezték ott az ereklyéket, ahol azok számos csodát vittek véghez.
Az 1468. évben, amikor Veliko Tirnovó városát meghódították a török agarénusok*, Szent János ereklyéit átvitték a Rilai monostorba, ahol a mai napig gyógyulásokat árasztanak, és vigasztalást nyújtanak azoknak, akik oda hittel közelednek: a vakok visszanyerik látásukat, a meggörnyedtek kiegyenesednek, a némák újra tudnak beszélni, akik eltorzultak a gyengeségtől, visszanyerik erejüket, az elmebetegek megszabadulnak, és minden betegségben lévők meggyógyulnak.
Neki legyen dicsőség most és mindenkor és mindörökkön örökké. Ámen.
(Fordítás: 2005)
* Mai neve: Szófia (Bulgária)
* Az eredeti szövegben a „közösség” (communion, gör. koinónia) szó szerepel. (ford.)
** Bíborbanszületett (gör. Porfyrogennitosz) Konstantin császárról van szó. (ford.)
*** A szkiti általában a monostornál kisebb szerzetesi telepek elnevezése. (ford.)
* Az eredeti szövegben helytelenül Osztrog városa szerepel. (ford.)
** Abban az időben a bolgár királyság és a Bolgár Egyház központja. (ford.)
* A bizánciak és az általuk megtérített keresztény népek így nevezték az összes mohamedán hódító népeket. Az elnevezés a bibliai Ágár (Hágár), Ábrahám szolgálója nevéből ered, akitől a hagyomány szerint az arab népek származnak. (ford.)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
