A mai ember - ha betévedne - bizonyára meglepődne vagy csodálkozna ha meghallaná a kányi templomban családonként felolvasott akár több tucat nevet. Mi értelme van említeni elhunytjainkat, szeretteinket, ráadásul ilyen sokat, főleg, ha nagyszülőkről, dédszülőkről, igen régen éltekről van szó? Ám nem szabad elfelejtenünk, hogy akikről a templomi Liturgián megemlékezünk, azokról maga az Úr is megemlékezik az Ő országában. Elhunytjaink nevei így föl vannak írva a mennyekben. Akikról pedig Isten megemlékezik, azok számára "nincs fájdalom, sem aggódás sem sóhaj, de végtelen élet".

        A mai ember fél a haláltól és nem is igazán szeret beszélni róla.  Mai korunk kifejezetten kerülni igyekszik a halálnak még a témáját is. Minden arra ösztönöz benneünket, hogy erre a  földi életre rendezkedjünk be, mintha ez tartana örökké.  

       A halottak emlékezete rádöbbent minket arra, hogy egyszer mindannyiunknak el kell költöznünk e világból. Amikor a pap a Liturgia előtt a felajánlást végzi, a diszkoszon (áldozati tányéron) az élőkért és a halottakért egyaránt részecskéket (morzsákat) tesz nevüket említve, és ezek a kis kenyérdarabok nincsenek egymástól elkülönítve, elhatárolva. Ez is jelzi számunkra, hogy élők és holtak között nincs olyan nagy különbség, mint ahogyan mi gondoljuk. Isten előtt - tanítja az evangélium - nincsenek halottak, mert Őelőtte mindenki élő, s mindenki egynek érezheti magát, ha Isten szeretetében él.

      Egyházunk szép jelképeket állít elénk a halottak szombatján. Ilyen a kereszt, amely jelzi, hogy Krisztus halálával legyőzte a halált és így a kereszt a feltámadás éz az örök élet jelvénye. Az égő gyertya szintén Krisztusra utal, aki földi életünk sötét éjszakájában az igazi világosság, "aki megvilágosít minden embert". (Nem véletlen, hogy egyházközségünkben a halotti megemlékezéseket egy asztal előtt végezzük, amelyen kereszt és két égő gyertya van, sok helyen a hívek is gyertyákat tartanak a kezükben.) S szintén kifejező jelkép a mézből és főtt gabonából készült böjtös édesség (koliva), amelyet elhunytjaink emlékére készítünk. A méz mindenkinek eszébe juttaja Isten országának édességét, elfeledett ízét, amelyet bűnbeesésünkkor veszítettünk el. A főtt gabona pedig eszünkbe juttatja Urunk szavait, aki a földbe vetett gabonaszemhez hasonlította az embert, amely földbe jutva elhal, de aztán sokszoros termést hoz. Így lesz a halált követő feltámadás szimbóluma.

    "Ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Aki szereti az életét, elveszíti azt; aki pedig gyülöli életét e világon, örök életre őrzi meg azt." (Jn 12,24-25)